Kampósbotjára támaszkodva nézte egy darabig a vizet. Szinte mozdulatlanul állt, nem akarta megtörni a varázslatot, a vízen csillogó napfény játékát. Maradt volna még egy darabig ebben a helyzetben, de gyerekzsivaj hallatszott az épületek mögül, így hát leült a partmentére helyezett pad egyikére. Széles karimájú kalapját levette a fejéről, és ősz fürtjeit hátrasimította. A lágy tavaszi szél azonban zsörtölődni kezdett vele. Ám ez, mintha egy cseppet sem zavarta volna. Ellenkezőleg. Hagyta, hogy a szél átjárja, megszellőztesse, az addig kalap alá kényszerített, egyre ritkulóbb hajszálakat.
Kalapját a kezében fogva gyönyörködött a látványban. Szinte megbabonázta… arca átszellemült. Később, amikor a gyerekzsivaj hangja távolodott, kiskabátját levetette, hosszában összehajtva, a pad karfájára helyezte. Kampósbotja segítségével közelebb lépett a vízhez. A partmentén köveket, kavicsokat kóstolgatott a víz. Lehajolt és felemelt egy hófehér kavicsot. Forgatta a kezében, melengette, miközben simogatta felületét, lassan újra visszaült a padra. Lehunyta a szemét, visszaidézte azt az időt, ami miatt egy kavics olyan sokat jelentett. Csak pár pillanatig volt csukva a szeme, aztán megeredtek a könnyei.
„Miért nem mentem el? Miért is voltam én akkor gyáva? Mitől is féltem valójában, hiszen csak beengedtek volna a kórházba? Talán nem is találkoztam volna senkivel, akinek magyarázkodnom kellett volna… Biztosan vártál… az ajtót figyelted, mikor lépek be. Szólítottál volna a nevemen, amit olyan sokszor tettél, és én úgy szerettem hallani: „Ervin”… Azon a napon, amikor itt, a Dráva partján leültünk a fűbe… Istenem hány éve is már? Talán hatvan… Katinka!
Azt mondtad, minden évben, Ervin napon sütni fog a nap, és a szél játszani fog a hajammal… mert ez a nap, más lesz, mint a többi. Mert ez az élet ünnepe… Látod, ma is süt a nap… és itt vagyok megint a Drávánál.”
— Nagyapa, megjöttem érted — szólt a fiatal férfi, akinek érkezését nem is vette észre. — Indulhatunk? Vagy még egy kicsit maradni szeretnél? — közben a kezével végigsimított az idős úr vállán.
— Indulhatunk. Jó volt ez a félóra, itt a napsütésben. Jót tesz nekem ez a kis üldögélés. A virágcsokor is megvan ugye?
— Vigyázok rá, hisz tudom, milyen fontos ez neked. Akkor most induljunk a temetőbe?
— Igen, mehetünk. Csak ne vezess gyorsan.
— Kavicsot hozol, nem felejtetted el? — nézett rá cinkos mosollyal, miközben pontosan tudta, hogy az ott van már nagyapja tenyerében. Az öreg nem is válaszolt, csak mosolygott, aztán az unokája segítségével beszállt a kék autóba. Így hívta csak az Opelt.
Elindultak. Még az autó ablakán keresztül gondolatban elbúcsúzott a folyótól, aztán csendben maradt. Figyelte az utat, amit olyan jól ismert már. Korábban egyedül járta végig minden évben, de amióta kampósbot is kell, és a lábak sem érzik már rendesen a gázpedált, lemondott az autóvezetésről. Lassan tíz éve, hogy a lánya, majd az unokája viszi el minden évben erre az útra.
Ha teheti, mindig a névnapján, Ervin napon utazik, mert akkor jó az idő. Katinka decemberben halt meg. Olyankor nehéz a kimozdulás, mert nagy a távolság, és sokszor az utak is jegesek. Gyertyát, vagy mécsest gyújt odahaza és imádkozik. Fiatal korában sosem tette, templomba is csak ritkán járt, ha szülei ráparancsoltak.
Katinka gyermekkori pajtása, első szerelme volt. Sokáig tartották a kapcsolatot akkor is, amikor már mindketten családot alapítottak. Aztán valami miatt egyre ritkábban jöttek-mentek a levelek. Mindenkinek ott volt a saját élete, millió megoldandó feladattal, örömökkel, gondokkal. Ervin hosszú ideje özvegyen élt, mert a felesége egy balesetben életét vesztette, amikor a pedagógus kollektívával kirándulni mentek a tengerentúlra. Alig volt negyven éves. Nehezen dolgozta fel a felesége elvesztését. Naponta járt hozzá a temetőbe, hisz szinte rálátott a házuk ablakából. Mindennap megteszi az utat még most is, közel a nyolcvanhoz. „Jót tesz a séta, és csak öt perc” — szokta mondani, ha a lánya féltőn néz rá, hogy télen is kisétál.
Katinka, a fiatalkori szerelme, csak halála előtt két hónappal írta meg Ervinnek, hogy rákos.
Amikor a kórházba került, Ervin még dolgozott az építőipari vállalkozásában. Éppen nagy munkába voltak, nem tudott elmenni. Aztán napról napra csak halogatta. Mit mondana, ha összefutna Katinka családjával…?
Ahogy teltek a napok, egyre erősödött benne a szégyenérzet. Megszólalt a lelkiismerete. „Lehet, hogy csak hónapjai vannak vissza, én meg a kórházba sem vagyok képes elmenni… Micsoda barát az ilyen? Katinka meg nem is adott semmilyen elérhetőséget.” Megkereste a kórház telefonszámát és tárcsázott. Idegesen toporgott az irodájában, mert nem vették fel a telefont. Rossz érzése támadt. Újratárcsázott, némi várakozás után végre megszólalt egy hang a vonal másik végén. A nővér csak annyit kérdezett… „Családtag?” Nemmel kellett válaszolnia. Aztán a kedves hölgy közölte, nem adhat ki információt, csak családtagnak.
Napokig őrlődött. Eszébe jutott régi osztálytársa, Marcell, akivel együtt voltak katonák is, és éppen egy vállalkozói konferencián futottak össze, telefonszámot cseréltek. Zaklatottan vette elő a kis regisztert, és már nyomta is a számokat. Marcell meg sem várta, hogy Ervin elmondja, mit akar…
„Katinka tegnap meghalt. Álmában érte a halál.”
Ervin semmit sem szólt, csak letette a telefont. Leült a székre és sírt.
Abban a pillanatban gyűlölte önmagát.
— Nagyapa, elszunyókáltál? — kérdezte a fiú, aki már a huszadik évét is betöltötte, és sok tekintetben hasonlított a nagyapjához. Még a nevét is megörökölte.
— Nem aludtam el, csak gondolkodtam. Az jutott eszembe, hogy nagyanyád mennyire szerette a kardvirágot. Kár, hogy egész évben nem lehet kapni. A selyemvirágot meg nem szeretem… Ő sem szerette. Katinkához mindig gyöngyvirágot viszek. Amikor kislány volt, emlékszem, tele volt a kertjük, mi meg Marcellal mindig loptunk belőle… De sokszor kikaptunk érte!…
Megint csak mosolyra fakasztották az emlékek, miközben a temetőhöz értek. Kiservin kisegítette az autóból, s egy darabon elkísérte, aztán hagyta, hogy a nagyapja egyedül legyen, miközben elhelyezi a virágokat, a kavicsot, melyet egész úton a kezében szorongatott. Tudta, ilyenkor leveszi a nagy kalapját, imádkozik, mécsest gyújt, és bocsánatot kér Katinkától… immáron tizenhetedik éve.
Ervin fél órát töltött Katinka sírjánál. Hazafelé elringatta a négy kerék. Álmában Katinka régi levelét olvasta.
„Mielőtt meghalok, még látni szeretném a hegyeket, melyek a felhőkbe takaróznak, a zöld erdőket… és a vizet, ami olyan kék, mint az ég… mert az élet gyönyörű… és szeret engem az Isten…”