Két gyertya ég...
2013. augusztus 17.
Ma egész nap jó leszek.
Mint egy kisgyerek, hallgatok.
Nem sírok és nem vitatkozom.
Még Istennel sem lesz perem.
Pedig lenne kérdésem ezer,
s Ő választ nem adna.
Jöjjek rá magam.
Hisz élek... Én még vagyok...
Később, mikor a csillagok
égi sétára kelnek,
eldúdolom a lelkem dalát.
Ott, a túlsó parton... Mondd,
meghallod-e odaát?
Küldesz-e felém megint jelet?
Mint, amikor hozzád vittem egy kicsi követ,
s a rózsa mellé kardvirágokat tűztem.
A kis fapadra ültem, vártam hogy égből jöjjön a hang...
s megint megszólalt a harang... délben.
Jó volt ott ülni, sok ember járt arra éppen,
de nem féltem.
Ujjaimon ringatózott a nyugalom. Bennem belső béke honolt...
Mécseslángba fújtam a mosolyt.
Kis pára volt csak a szememen... ugye nem láttad?
Mindig azt kívántad, hogy a nevetés legyen az ékszerem.
Ne a bánat, s a félelem.
A túlsó partról küldted a bogáncsvirágot?
Tőled elindulva találtam rájuk a temető oldalán, kiégett füvek között.
Köszönöm.
Meglett az örömöm, s most ezt is őrizem...
Eltelt egy év azóta,
hogy áteveztél a túlsó partra...
Vajon most hogy megy sorod?
Milyennek látod a földi létet?
Ugye, majd elmeséled, ha én is odaát leszek?
De még dolgom van itt, s lehet,
hogy még tanulnom is kell az életet.
Te bölcs voltál... s tudtad azt, amit én csak most érthetek...
A felhők között jársz most? Onnan merre látsz?
Látod, hogy pompázik a bogáncsvirág?
Égi ablakodat, ha kinyitod,
Látod-e hogy ma két gyertya ég?
Két láng, két lélekért...
Nagyapámért, s érted... a barátomért.
Mesélj majd neki rólam, és öleld meg helyettem.
Mondd el, hogy talán egy napon,
majd oda is elutazom, hol teste pihen...
(ma, hetvenegy éve...)
Mondd el, hogy az élők, nem felejtenek.
Azt is, hogy néha könnyet ejtenek.
Olyan messze van... Orosz földeken.
Háború vérében fürdő fövenyen.
Ma jó leszek. Mint egy kisgyerek.
A gyertyafénynél imádkozom.
Csendbe burkolt lelkemben
emléketeket hordozom...
Ahova a Nap sem lát el...
Hideg, sötét betondoboz
ahova Nap el sem lát
rejti életed porát
márványba vésett betűkre
ujjaim vittek meleget
s egy gyertyaláng...
(a nyár gerincét szálkásra
hasogatta az aszály,
kérdésfonatok tépelődtek
a kétségbeesés haján -
míg esőre várt egy árván maradt fecske
az esték hajlatában kavicsaidat keresve
indulni akartam minduntalan)
...álltam előtted
a templom tövében,
déli harangszó is marcangolt belőlem
rideg, nyirkos betonszobád ajtaja előtt
rám rikácsolt a félelem...
arcomba csapódott a bizonyosság,
csak én suttogok,
a te ajkad néma...
fél évtized hordaléka
esti kavicsainkba szállt.
Ott, ahova a Nap sem lát el
csontrepesztő valóság térdepel
csukott szemmel ül a csend...
lábam nyomában várakozik
a megmerevedett
magány
ottmaradt veled
egy fehér rózsába
sírt imám…
2012. szeptember 14.
Foto: Ruder J.
Halkul a szó...
2012 augusztus. 01
Szememet bántja a fény,
becsukom.
Zárt pillák mögött utazom
oda, ahova nem ér el szavam.
Elhallgatok.
Imafüzérbe kapaszkodok,
reményfalakat építve
minden hozzám írt dalból.
Magasra emelem, hogy lássa
kinek fényforrása pihen…
Odafönn zendül az ég
nehéz fátylat hord a csend…
belső zene ringat
összekulcsolom kezem.
2012. július 26
Néma az alkony
bagoly árnyéka mozdul
fáradt a szél
a fák fölé lassan
estruhát húz az ég
én még ülnék
e szelíd csendben
mert itt hallom
ahogy lélegzik az Isten...
ülnék még
az est küszöbén
de a néma alkony peremén
mély alázattal
magához szólít egy emlék...
2012. július 22.
Égre ordítom...
Hetek óta a semmibe révedek.
Nem készültem fel rá,
hogy a napfelkelte mellkasomba tép-
Nem tudtam, hogy az augusztus,
tűznyelvét kiöltve,
esti kavicsainkat égeti szét...
Madarak szárnysuhogásában kereslek,
tátong a csend itt maradt félmondatodon.
Magában beszél a szélcsengő ,
csatos imakönyvemet olvasom.
Hamvaidra nézett le az Isten,
égre ordítom a bánatom...
2012. aug 31.
|