Én nem az vagyok, akinek látszom
nem vagyok sem selyem, sem bársony.
Vagyok durva posztó, kemény vászon.
Tüskés bogáncs, s mint pók a hálón ,
úgy járok tétován élet és halál között,
mert bennem már az is felöltözött.
Arra vár, mikor hajtom le végleg a fejem,
akkor már nem lesz kegyelem,
többé föl nem emelkedem!
Nem leszek ócska rongy sem már...
csak hamu, csak fű, csak sár...
Már és még...
2007. 08. 25
Néha elvegyülök a szótlanok között,
de kezemmel már taszítom a ködöt,
amit szemem elé hordott a szél…
a reggeli fénynél, jobban érzékelem,
mi az, mi örökre fénytelen.
Néha hangosan kiáltok,
sok összegyűrt átok,
mit arcomba köp a tegnap,
keresi, hol van a szebb nap,
s jéghideg jelenével összetöri álmom.
Néha álarchoz nyúlok, ahogy sokan,
hogy ostoroktól védjem meg magam,
mint rét végén nyíló apró kis virág,
mit a nyár foga lassan már lerág,
színtelenül haldokló vagyok.
Egy kicsit még kapaszkodok.
Mielőtt e létből végleg elmegyek,
éreznem kell, hogy milyen lehet,
amikor egy lélek őszintén szeret.
Nem találom sehol...
2007.09. 01
Nem láthatom többé
azt a kicsi házat,
hol gyermeki
emlékek tanyáznak
vérbarack fáimnak
már gyökerük sincsen,
lilaakácunkból
alkonyt gyúrt az Isten.
Nem nyílik muskátli
kicsiny ablakunkban,
piros futórózsa
eltűnt a romokban.
Öreg birsalmafa
pillangó virágok
ti engem már többé
vissza sosem vártok.
Eperfák, bokrok
üde vizű kis kút
nem találom sehol
melyik is az az út,
ami hozzátok még
elvezetne újra
csak az álmaimban
utazok a múltba.
Égszín szemű asszony
krumplis pogácsája
ízét, messze vitte
fel a mennyországba.
Abroncsba szorított könnyeim
utat nem találtak,
megfojtott örömeim
némán kiabáltak.
Az elszigetelt vágyak
már senkitől sem féltek,
alagútnak mélyén
szinte nem is éltek.
Végtelen sivatagnak
porfelhőjét láttam.
Vasbeton szalaggal
mosolytól elzártan
semmim sem volt már,
de még vegetáltam.
Ám léptedet éreztem,
mint gyönyörű harangot,
ahogy ébredő szívem
felé tartott.
Hangod ölelését
elfogadta lelkem,
s kispipitérből – reggelre -
napraforgó lettem...
2007. 09. 04
Magamra maradva...
Magam elöl is futottam már,
mikor a semmibe hagytál.
Üres, lélektelen szobám falán
árnyékodat sem kerestem.
Hajlott hátú volt a tél,
amikor emlékeim esőfüggönyén
fagyos pillantású,
gúnyos arcodat megláttam...
A vágy ezüsthintaját elengedve,
a magány görbületéből felegyenesedve,
szívem acélredőnyét örökre lehúztam,
összefüggéstelen álmaimba bújtam.
(2000. )
|