Hideg a hold lehelete,
kikericsek bújnak össze
sápadó réteken.
Ásít a nyár…
szakadt szandálja avaron pihen.
Elhullajtott fecsketollat
kócol a szél,
hosszú haját már befonta a Nap…
Az ősz tarka mellényére
eső rajzol színes gombokat…
Időnként messzire vitt utam
oda, ahova nem járnak sokan.
Erőm engedte, hogy szálljak,
de az éji csend eltörte
a képzelet-szárnyat...
elhagyott hangom sírt
a magány asztalán,
egy rozsdás falevél fonák oldalán.
Nyújtózik az ősz...
hosszan lelóg egy pókfonál,
ha majd a tél gallérjára száll,
megállok. Ideje már...
Szembenézek a sötéttel...
rám guruló közönnyel,
a megszokottság rongyaiban járva...
színeket tenyerem vonalaiba zárva
hagyom, hogy ölébe rejtsen a múlt.
De te emeld magasra fejed.
Arcodon ott van a jel.
Ne félj...
velem már nem vétkezel.
Vénül a Hold
ráncolja homlokát,
kunyhónak támaszkodik az este...
köd hajol le a fákról
rászáll a síró ereszre.
Késik a csend.
Szél parolázik
a fákkal,
fakul a zöld, térdel a nyár...
az ég partján, színeit pazarolva
ívét bontja el
egy szivárvány...
Ma visszanézek...
Ma visszanézek foltjaimra,
ütött, kopott köveimre,
melyekre hamut szórt a szél
a kerítésdrótra akasztott pillanatokból,
elmosódott lépteim zaját hallom,
a csend sem zenél...
kanyargós útjaimról,
csak tükördarabokat hoztam,
ragasztottam álmot, szavakat,
s a sebekre tapaszt szorítva
néha mosolyogtam.
Táncot akartam járni, gyönyörű keringőt,
de tévesen léptem,
a nevetést sarokba kötözve
loptam vidámságot,
ez volt a nagy vétkem.
Ma visszanézek foltjaimra,
de hallgatnak a hamuszürke utak
megfakult , vásott tekintetem
még képek után kutat...
Eltépődött, ráncos tegnapokból
ösvényt tör magának a vágy,
valahol egy szétszakadt mosoly sír,
még foltozásra vár...
Vagyok...
2008. október
... mint a kútkáván felejtett üres pohár,
fészkébe bújó kismadár,
ki repülni fél...
...avaron síró halk zizegés,
szalmaszálon futó remegés
...s mint dallamot felejtő öreg gitár
ki porosan sarokban áll...
... lassan elmeszesedő gondolat...
elhalványult karcolat...
vagyok
mint fényétől megfosztott selyem
falról lehulló vakolat...
örökös kárhozat
http://www.youtube.com/watch?v=PUVbeXD_qUU
Megint egy dallam...
2007...
Megint egy dallam születik bennem lassan,
ahogy az eső omlik le szakadatlan,
szemem pásztázza a fellegeket
égre feszített sóhajtásomat átölelik felhők és szelek.
Rálehelném - e bűvös csendre a hangodat
bennem pihen még minden szép szavad,
s amit el sem mondtál, azt is tudom…
hosszú lesz idén az ősz nagyon -
s amikor majd karjára teríti a telet
ki tudja megtalálnak –e még az énekek…
Elcsipkézett harag marja torkomat
elhagyott, megfonnyadt tegnapok sarkaiban.
Hideg tapaszt gyűrt számra az éj,
s a novemberi köd ölében
korhadnak a szavak.
Hatalmas kendőjét leteríti a tél,
elfedi hazug arcát a pinceszagú ősznek.
Bennem még eltitkolt mondatok időznek,
lehajtott fejjel a csendre hallgatok.
Fáradtan dőlnek el a bátortalan pillanatok
Kezedért nyúlok
s nem találom…
Hiányodtól sírva ébred fel az álom.
Betokosodik a szenvedély
s a napokat is lassan számolni kell..
majd úgy megyek el
ahogy jöttem-
barátságtalan ködben,
egyedül, szótlan…
lelkembe kövült mosolyoddal
Naponta vétkezem,
amikor létezésedbe elmerülve
a hideg csend rakódik rám,
lelked ölelése melegít csupán,
s magamba szívom
hajadnak sosem érzett illatát.
Homlokod mélyedéseibe feledkezve,
egy üvegdarabon át , engem
szótlanság ural.
Te a világra gondjaira figyelsz
elmélyülten,
bőrödbe mártott ujjakkal.
Az óramutatók haladnak
észrevétlen...
nem is érzem, miközben
bolyong tekintetem arcéleden...
Ezernyi gondolat rohan velem
Roskadó múlt, fázós jelen-
Önmagamtól kérdezem...
eljön e majd a nap..
amikor ráncosodó kezemet
a tiéden megpihentethetem?
Lassan...
lassan elfogynak a napok
egymásra dőlnek a sóhajok
kopott felhők kaptatnak az égen
őszi eső sír a falevélen
rángatózik a nap
ölébe veszi a holdat
lassul a keringő
már ködöt szór a holnap
elpárolog csendben
az összes remény…
s elalszik a zöld tinta
az ősz tenyerén…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
