Két gyertya ég...

 

 

2013. augusztus 17.

 

 

 

 

Ma egész nap jó leszek.

Mint egy kisgyerek, hallgatok.

Nem sírok és nem vitatkozom.

Még Istennel sem lesz perem.

Pedig lenne kérdésem ezer,

s Ő választ nem adna.

Jöjjek rá magam.

Hisz élek... Én még vagyok...

Később, mikor a csillagok

égi sétára kelnek,

eldúdolom a lelkem dalát.

Ott, a túlsó parton... Mondd,

meghallod-e odaát?

 

Küldesz-e felém megint jelet?

Mint, amikor hozzád vittem egy kicsi követ,

s a rózsa mellé kardvirágokat tűztem.

A kis fapadra ültem, vártam hogy égből jöjjön a hang...

s megint megszólalt a harang... délben.

Jó volt ott ülni, sok ember járt arra éppen,

de nem féltem.

Ujjaimon ringatózott a nyugalom. Bennem belső béke honolt...

Mécseslángba fújtam a mosolyt.

Kis pára volt csak a szememen... ugye nem láttad?

Mindig azt kívántad, hogy a nevetés legyen az ékszerem.

Ne a bánat, s a félelem.

A túlsó partról küldted a bogáncsvirágot?

Tőled elindulva találtam rájuk a temető oldalán, kiégett füvek között.

Köszönöm.

Meglett az örömöm, s most ezt is őrizem...

 

Eltelt egy év azóta,

hogy áteveztél a túlsó partra...

Vajon most hogy megy sorod?

Milyennek látod a földi létet?

Ugye, majd elmeséled, ha én is odaát leszek?

De még dolgom van itt, s lehet,

hogy még tanulnom is kell az életet.

Te bölcs voltál... s tudtad azt, amit én csak most érthetek...

 

A felhők között jársz most? Onnan merre látsz?

Látod, hogy pompázik a bogáncsvirág?

Égi ablakodat, ha kinyitod,

Látod-e hogy ma két gyertya ég?

Két láng, két lélekért...

Nagyapámért, s érted... a barátomért.

Mesélj majd neki rólam, és öleld meg helyettem.

Mondd el, hogy talán egy napon,

majd oda is elutazom, hol teste pihen...

(ma, hetvenegy éve...)

Mondd el, hogy az élők, nem felejtenek.

Azt is, hogy néha könnyet ejtenek.

Olyan messze van... Orosz földeken.

Háború vérében fürdő fövenyen.

 

Ma jó leszek. Mint egy kisgyerek.

A gyertyafénynél imádkozom.

Csendbe burkolt lelkemben

emléketeket hordozom...

 

 

 

Ahova a Nap sem lát el...

 

 

 

 

Hideg, sötét betondoboz

ahova Nap el sem lát

rejti életed porát

 

márványba vésett betűkre

ujjaim vittek meleget

s egy gyertyaláng...

(a nyár gerincét szálkásra

hasogatta az aszály,

kérdésfonatok tépelődtek

a kétségbeesés haján -

 

míg esőre várt egy árván maradt fecske

az esték hajlatában kavicsaidat keresve

indulni akartam minduntalan)

 

...álltam előtted

a templom tövében,

 déli harangszó is  marcangolt belőlem

rideg, nyirkos  betonszobád ajtaja előtt

rám rikácsolt a félelem...

arcomba csapódott a bizonyosság,

csak én suttogok,

a te ajkad néma...

fél évtized hordaléka

esti kavicsainkba szállt.

 

 

Ott, ahova a Nap sem lát el

csontrepesztő  valóság térdepel

csukott szemmel ül  a csend...

 

 lábam nyomában várakozik

 a megmerevedett

magány 

 

ottmaradt veled

 egy fehér rózsába

sírt imám…

 

 

2012. szeptember 14.

 

 

 

Foto: Ruder J.